© 2021 - Lionsgate
A Moonfall határozottan próbálja minden egyes percét a lehető legkomolyabban venni, ennek ellenére sem a történet, sem pedig annak körítése nem érezteti a nézővel a megoldásra váró probléma súlyát. Tegyük hozzá, az alapötlet talán nem is a legkommerszebb dolog az egészben, hiszen ki az, akit ne hozna lázba az egyik legjobb katasztrófafilm rendeztől látni, milyen is az mikor egy Holdnak nevezett megakonstrukció akar a fejünk tetejére hullani? Tény, ez nem egy túlságosan bonyolult alapfelütés, ennek ellenére akár egy olyan mozi is terhelhette volna a vetítőgépek ezreit, melynek valódi tétje érezhető, miszerint az emlegetett golyóbis a Föld pusztulását jelenti. Sajnos ez nem sikerült, már csak a zavaróan elhanyagolt karakterek miatt sem. Az egy dolog, hogy a film első egyharmada egy kínkeserves családi drámaként funkcionál, azonkívül olyan karakteríveket sikerült összehoznia a készítőknek, melyek nem csak hogy érdektelenek, de semmiféle együttérzést nem váltanak ki a moziszékeket koptató nézőkből. Könyörgöm, nem az lenne az egyik legfőbb cél, hogy ha másért nem is, de legalább főhőseinkért drukkoljunk egy olyan helyzetben, ahol hamarosan mindenki a végzetével néz szembe? A film látványvilága néhol egész tűrhető, néhol pedig kiváltképp gyatra, viszont a minidáig ecsetelgetett negatívumsokaságra rákontrázva, minimálisan ugyan, de a figyelemlekötés sikerült neki. Akarva, akaratlan reménykedtem a két órás játékidő első négyötödében, hogy képes olyat mutatni ez az agymenés, ami a film jellegzetességét jelenti majd. Minden estre még ez sem sikerült neki.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.